Raven S. Cole ⚛

Ezt nevezem! Szép kis történet. Nagyon tetszik ahogyan fogalmazol, meg úgy az egész sztori. Az meg plusz pont, hogy modellkedsz, mert képzeld csak... én is Csak egy jó tanács... ha sikerült leszoknod a drogokról, jobb, ha többet nem is próbálod ki, mert pont olyan könnyen vissza is szoksz és hát... azért kár dolgozni
Na nem is tartalak tovább fel, menj foglalózni aztán irány a játéktér!

Raven Sophie Cole

Lianna;; X-XX;; pár év;; nincs

Üdv, a nevem Raven Sophie Cole, hogy éppen Raven vagy Sophie, az csak rajtad és az adott helyzeten áll. Nem, nem vagyok kurva, hogy a kettő közül valamelyik néven fussak, egyszerűen csak meggondolt vagyok. Vannak bizonyos helyzetek, amikor nem szívesen mutatkozom be azon a néven, amin a közeli ismerősök szólítanak. Ez vicces egyébként, mert alig vannak 'közeli' ismerőseim. Családom sincs. Így csak annyit tudok megosztani veled, hogy állítólag 1994. április tizennegyedikén jöttem világra, ha az árvaház meg nem hamisította a születési papírjaimat. Szerintem kinézek húsznak, úgyhogy ha bele is nyúltak, annyira nem számít. De mikre nem gondolok én, miért kockáztatta volna bárki is a szabad lábon tölthető életét miattam? Helyes; senki. Semmit sem tudok a szüleimről, még ha szerettem volna se kereshettem volna fel őket, ugyanis mindent titkosítottak. A Hall Green-i árvaházban töltöttem el gyermek- és tinédzserkorom minden egyes évét, szóval ott nőttem fel. Olyan hihetetlenül sok gyerek nem volt ott, azért mégsem egy nagyvárosi árvaházról van szó. Ebből csak azt akartam kihozni, hogy nem voltunk elhanyagolva, még akkor sem, ha szerény körülmények között kellett élnünk. Voltak barátaim, viszonylag összetartó kis közösség voltunk. Néha eljöttek hozzánk fiatal, vagy épp az időből már kifutott, idősebb párok, s izgatottan válogattak közülünk. Néha a legjobb barátainkat szakították el tőlünk, néha viszont csak egy unszimpatikus kölyökkel lettünk kevesebben. Ami viszont nem változott, hogy minden látogatás után szomorú, kisírt szemekkel szenderültem álomba. Tizenkét éves koromig legalábbis. Akkorára rájöttem, nem akarok már egy családba tartozni, valakinek a féltett szeme fénye lenni. Meg egyébként is, ki fogadna örökbe egy lázadó kistinédzsert? Nem voltam én olyan nagy lázadó, de honnan is tudhatták volna? A párperces beszélgetésekből, amikre mindig mindenkit jól kicsíptek és legalább tízszer elmondták, mit szabad és mit nem? Ahh...
Hihetetlenül gyorsan repültek el az évek, tizennyolc lettem, a születésnapomat pedig még mindig az árvaházban ünnepeltük meg. Nem mondom, hogy soha nem akartam otthagyni azt a helyet, elszökni onnan, főleg az utóbbi két évben, amikor is fenekestől felfordult az életem. Teljesen más ember lettem és nem jó értelemben. Abban az időben szoktam rá a bulizásra, a cigarettára, a piára és sajnos a drogokra is. Legalább volt fedél a fejem felett, viszont felnőtté válva, keserves, de elveszítettem azt is. Ezzel együtt mindent. Továbbtanulásra lehetőségem sem volt, de nem is volt tervben. Az egyetlen, ami a fejemben volt, hogy elköltözzek, nem olyan messze, de mégis egy nagyobb városba és jobb életem lehessen.
Jelenleg Biringhamban élek egy aprócska, ám otthonos kis lakásban, pincérnő vagyok egy bárban, illetve modellkedem, ami szintén hoz egy kis pénzt a konyhára. Amikor megérkeztem ebbe a városba, természetesen csak egy albérletre futotta, két év alatt viszont sikerült összeszednem elegendő összeget ahhoz, hogy legyen egy saját lakásom.
Azt hitted ennyi a történetem? Hogy minden időmet leköti a pénzszerzés? Hogy Hall Green-t hátrahagyva, magam mögött hagytam a múltam minden egyes részét? Hogy leszoktam a káros szenvedélyeimről? Tévedsz, kedvesem. Az egyetlen, amiről leszoktam, az a drog - bár bevallom, néha még azt is megengedem magamnak. Lényeg a lényeg, marad időm arra is, hogy azt csináljam, amit a legjobban szeretek, s amiben a legjobb vagyok.