Carlos Michaelis

Wáow... Imádtam az egészet az utolsó betűig!
Apukádat viszont sajnálom... Tudom, egy részed örül, mert nem tud bántani, de még is csak az apukád volt... De ahogy láttam elég hamar kiheverted ezt a... Hogy is mondjam... Rossz dolgot.
Illetve köszönöm, hogy itt vagy nekem és vigyázol rám. <3 Habár nem szándékozom megváltozni, de tudom, hogy itt vagy nekem és nem fog megtörténni újra az, mint pár évvel ezelőtt...
Nyomás foglalózi és irány a játéktér!

Krisztián;; 23év;; 5év;;

„Nekem káosz kell, nem bírom a csendet, zaj kell, ami megöli a csendet” – üvölt a fülemben a zene, és kicsit sem bánom, csupán arra gondolok, hogy mennyire igaz ez a mondat rám is, sosem szerettem a rendezett nyugodt életet, és nem nekem való a szürke élet.
Egy nagyvárosban születtem, apám egy cég igazgatója volt, de ez majd később. Az óvodában nagyon rossz voltam, széttörtem a dolgokat, az óvónőkkel civakodtam, nagyon rossz voltam, és persze vertem a csajokat. Már ezekben az időkben érezhető volt, hogy felnőtt fejjel se leszek másabb. Viszont apám otthon mindig megnevelt, mikor megtudta a csínyeimet, sokat sírtam, de kihevertem és mindent folytattam ott, ahol befejeztem. Neveletlen voltam, röviden. Az öcsémet itt még nagyon szerettem, ő volt az egyetlen, aki meghallgatta a bánatom. Aztán jött az iskola, nem az a túlzottan jó tanuló voltam, apámnak nem tetszett sose, hogy jó jegyek nem voltak láthatóak. Anyám sosem szólt közbe, félt a férjétől. Napi szinten jártam az igazgatóhoz egy kis elbeszélgetésre, hátha megjavulok, de az a része sosem történt meg. 10 éves koromban apám meghalt, öngyilkos lett, tönkre ment a cége, anyám megcsalta őt, sok volt ez neki így egyszerre. Nem tudtam felfogni a dolgokat. Pszhihológushoz jártam egy évig, de aztán úgy döntöttem ez már nem kell nekem. Anyám éjjeleken át sírt, öcsém 5 éves fejjel nem igen tudta mi történt apával, sokat kereste őt, de aztán felfogta. Apa sose tér vissza. Olyan helyen van, ahol jól érzi magát. Amikor apámat hozták fel bármilyen témában, vagy ott hagytam mindenkit, vagy kiütöttem az illetőt. Nem akartam hallani arról, ki hogyan ismerte, mit érez a halála miatt. Engem az érdekelt, szabad vagyok, bármit megtehetek. Bár hiányzott, de mégis szabadabb voltam, mint korábban. 13 éves koromban kezdtem el először dohányozni, egy Nikolas nevű 16 éves srác adott, mikor hazafelé mentünk. Elősszőr majdnem megfulladtam tőle, de a későbbiekben hozzászoktam. Anyám erről nem tudott, mindaddig, míg öcsém be nem árult, mert meglátott. Na itt vertem meg. Ő meg sírva panaszkodott anyunak, én meg megmondtam a magamét nekik, anyu meg azt mondta, úgy csinálom a dolgaimat, ahogy akarom. Én pedig nem ellenkeztem. Betöltöttem a tizenötöt, mikor elköltöztünk. Anyám nem bírta tovább, félt abban a házban, városban maradni, ahol a férje meghalt. Úgy érezte, kísérti őt. Az úti célunk egy távoli, nagyon messzi város volt. Nem is tudom már hány km-t utaztunk, míg Biringhamba értünk. Egy négyszobás családi házba költöztünk. Egy új város, új iskola, új élet. Három nappal később már az igazgatónál dekkoltam, még mielőtt elmosolyodsz, nem. A beíratásom miatt voltam bent. Kérdezz feleletet játszottunk fél órán keresztül, majd elmondta, merre van az osztályom. Páran megnéztek maguknak, mert kissé kirívóbb volt a stílusom, mint az övék, de hát ez van. A folyosó végén balra kanyarodtam és már nyitottam is be, kopogás nélkül. Mindenki felém fordult és figyelt. Megint új osztály, új arcok, új életek. A tanár utasítása szerint bemutatkoztam. - Carlos Michaelis vagyok. 15 éves és nemrég költöztem a városba anyámmal és az öcsémmel...- soroltam fel a legfontosabb tudnivalókat, majd leültem egy üres padhoz. Földrajz órára csöppentem bele, szünetben pedig mindenki megtalált a hülyeségeivel. A cigi mellett rászoktam a piára, majd a drogra is, volt pár osztálytársam, akik ezekkel nyomultak, én pedig beszálltam és már benne is voltam a bandában. Öcsém otthon beárult, anyám leordított, én pedig megvertem a testvérem az árulkodásai végett. Azóta se árult be semmi miatt, inkább messziről elkerül, de legalább köszön. Havi majd heti szinten nyomtam a dolgokat, én élveztem, ez a lényeg. Viszont történt más is az életemben. 18 voltam, mikor az utcán összeszedtem egy lányt, Jessica Hawkins-t, ismertem, kedveltem, bár az érzelmeim iránta több volt, mint barátság, csak ő nem viszonozta. Csupán 3 év korkülönbség. Részeg, drogos és az útszélén feküdt. Sejtettem mi történt, haza vittem. Lefektettem az ágyra, én pedig vigyáztam rá. Másnap felébredt, örültem annak, hogy jól van, bár annak már nem, ami történt vele. Ahogy a napok teltek, megismertük egymást, ő rájött arra, milyen jó pasi vagyok, én pedig rájöttem, nekem őrá kell vigyáznom, szükségem van rá, mert szeretem. Azóta eltelt pár év, összejöttünk. Én néhol aggódok érte, párszor pedig belecsalom a rosszba. Bár nem kell sokat könyörögnöm neki. Megértő vagyok vele, de néhol türelmetlen. Mintha magam sem tudnám, melyik legyek. Jó vagy Gonosz. Bár inkább az utóbbi, mivel előbb ütök, aztán kérdezek. Őrá viszont figyelek, a rezdüléseit, a mozdulatait. Elakarom kapni azt az állatot aki megkeserítette azt a napját. Na, az lenne az én nagy napom.